Negyedik generációs videójáték-konzolok

A korszak legnépszerűbb konzolja, a Super Nintendo Entertainment System (SNES), ezen a képen a japán, Super Famicom kivitelben

Negyedik generációs videójáték-konzoloknak nevezzük összefoglaló néven azokat a konzolokat, amelyek 1987-től kerültek gyártásba, közkeletű nevükön ezek voltak a 16 bites gépek. A generáció első tagja a NEC PC Engine volt, Japánon kívüli közismert nevén a TurboGrafx-16. Elsősége azonban nem hozott magával nagy sikereket, a korszak ugyanis a két rivális japán gyártó, a Sega és a Nintendo küzdelméről szólt. Előbbi a Sega Mega Drive (Amerikában Sega Genesis néven), utóbbi a Super Nintendo Entertainment System (SNES, Japánban Super Famicom) konzolokkal hódított. Szélesebb körben kezdtek elterjedni a kazetta alapú kézikonzolok, mint a Game Boy, az Atari Lynx, a Game Gear és a TurboExpress.

A Nintendo, amelyik a harmadik generációs konzolok piacán vitathatatlanul az első helyre került, ezúttal is a legnépszerűbb konzol gyártója volt világszerte. Nem volt ez igaz azonban az észak-amerikai piacon, ahol egy kőkemény marketingkampány végeredményeként a Sega Genesis lett a legnépszerűbb 1993 végére. Köszönhető volt ez annak is, hogy a Super Mario sorozattal szemben a Sega végre méltó kihívót állított a Sonic the Hedgehog sorozat képében, amellett egy igen intenzív marketingkampányt folytattak a tinédzserek megnyerése érdekében. Rajtuk kívül a korszakban csak csekélyebb számú gyártó vette rá magát, hogy konzolokat gyártson, de vitathatatlanul jelen volt a piacon több típus. A fő adathordozó még mindig a cartridge alapú játékkazetta volt, de már megjelentek az optikai lemezek is, mint például a Philips CD-i gépekben. Főként Európára volt igaz, hogy a számítógépek, különösen a Commodore Amiga, az Atari ST, az Apple IIGS és az IBM PC már eredményesen vették fel a versenyt a konzolokkal mint játékplatform. Az egyre komplexebbé váló játékokban megjelent az erőszak ábrázolása is, ami miatt létrejött a szoftvereket életkor szerinti besorolással ellátó Entertainment Software Rating Board (ESRB) is.

Amikor 1994-ben megjelentek az ötödik generációs videójáték-konzolok, kezdetben nem jelentett a korábbi generáció számára nagy érvágást. 1996-tól kezdve azonban hirtelen és látványosan bezuhantak az eladásaik, valamint a szoftveres támogatásuk.

Tulajdonságaik

A gépek számos tulajdonságukban eltértek elődeiktől, többek között az alábbiakban:

• Valamennyiükbe 16 bites architektúrájú mikroprocesszor került.
• A kontrollerekre több gomb került, mint elődeikre, összesen 3-8 darab.
• Mindegyikük tudta az úgynevezett parallax scrolling-ot, többrétegű, rács alapú háttérrel.
• Mindegyik gép tudott kezelni nagyméretű sprite-okat, méghozzá nagy számban.
• Jelentősen kibővült színpaletta, 64-től 4096 szín megjelenítéséig 9 és 16 bites színmélységgel.
• Sztereó, többcsatornás hangzás, digitális audiólejárszási képességgel.
• Az előző generációhoz képest sokkal fejlettebb zene-szintetizátor (FM, wavetable, és sample alapú).
• Némelyik gép képes volt még ál-háromdimenziós megjelenésre és elforgatásra a háttérben, egyedileg méretezhető és forgatható sprite-ok alkalmazására, kezdetleges háromdimenziós poligon-alapú grafikára, surround hangzásra, valamint egy kiegészítő segítségével CD-ROM (videó és audió) lejátszására.

Típusok

TurboGrafx-16 (NEC PC Engine)

1987. október 30-án jelent meg a NEC és a HudsonSoft együttműködésében a PC Engine nevű konzol, amely az Egyesült Államokban 1989-ben mint TurboGrafx-16 került piacra. Ez kezdetben egy elég sikeres konzol volt Japánban, különösen azt követően, hogy 1990-ben megjelent hozzá egy CD-ROM kiegészítő, és CD-n megjelent tartalmak. 1992-ben TurboDuo néven jelent meg a kiegészítővel egybeépített változat. A konzol kabalafigurája volt Bonk, a kopasz fejével az ellenségeket leütő fiatal ősember, aki a róla elnevezett játékok főszereplője is volt amellett, hogy a reklámkampányokban is szerepet kapott. Igazán jól a nagyvárosokban fogyott, a kisebb piacokra nem tudott betörni. Nem volt képes arra sem, hogy kihasználja a forradalmi újdonságaiban rejlő versenyelőnyt, ezért aztán szép lassan veszített a jelentőségéből, majd 1994-ben teljes egészében eltűnt.

Sega Mega Drive és Sega Genesis

1988 októberében jelent meg Japánban a Sega Mega Drive, amely egy évvel később, 1989 augusztusában mint Sega Genesis jelent meg az amerikai piacon, egy évvel később pedig Európában és Ausztráliában az eredeti nevén. A Sega hatalmas reklámkampányt húzott fel az új kabalájuk, Sonic a sündisznó köré, továbbá azt állították, hogy egy úgynevezett Blast Processing nevű eljárásnak köszönhetően a játékok gyorsabban futnak rajta, mint a Nintendo gépein. A kampány során rendszeresen fricskázták a riválist olyan szlogennekkel, mint "Genesis does what Nintendon't". Az igazi nagy sikert a Mortal Kombat nevű játék hozta el. Ugyanis a Nintendo, amely kínosan ügyelt családbarát imidzsére, a játékot csak cenzúrázva jelentette meg. Ezzel szemben a Sega úgy döntött, hogy megtartja az erőszakos jeleneteket, igaz, ehhez az indítóképernyőn kellett megadni egy kódot. Ennek köszönhetően a Segára kiadott Mortal Kombatból háromszor annyi fogyott, mint a Nintendóra készültből. Az erőszak ábrázolása oda vezetett, hogy az Egyesült Államokban kongresszusi meghallgatások kezdődtek annak érdekében, hogy gátat tudjanak vetni a korlátlan terjesztésnek. Ezért jött létre az Interactive Digital Software Association valamint az Entertainment Software Rating Board, hogy a korhatár szerinti besorolással és a forgalmazás szabályok közé szorításával megnehezítsék, hogy kiskorúak számára elérhetővé váljanak erőszakos, vagy felnőttek számára szóló tartalmak. A játék körüli botrányok azért a Segát sem érintették pozitívan, hiába a jó eladások, a Nintendo pedig a Mortal Kombat II-vel végül beadta a derekát, és a már kiadott korhatár-besorolásnak megfelelően adták azt ki. A Sega Mega Drive Japánban sosem volt nagyon népszerű (a PC Engine uralmát ott nem tudta megdönteni), világszerte azonban 30 millió példányt adtak el belőle. A géphez később készültek különféle kiegészítők, mint a drága és szoftverekkel nem is igazán ellátott Sega CD, valamint egy kezdetleges online játékszolgáltatást biztosító eszköz, a Sega Channel. A Sega Genesis és a Sega CD egybeépítve piacra került a JVC gyártásában is, mint Wondermega (1992-ben Japánban) és mint X'Eye (1994-ben Észak-Amerikában). Ez volt a Sega utolsó igazi nagy sikere, miután 1995-ben befejezték a gyártást, hogy átálljanak az új, Sega Saturn nevű konzoljuk forgalmazására, amely a rossz marketingstratégiának köszönhetően bukás lett.

Super Nintendo Entertainment System (SNES)

1990 novemberében a Nintendo is előállt a maga gépével, a Japánban Super Famicomnak hívott Super Nintendo Entertainment Systemmel (SNES). A gép 1991 augusztusában került piacra az Egyesült Államokban, 1992-ben pedig Európában és Ausztráliában is. Viszonylag kései megjelenése ellenére hatalmas küzdelmet folytattak a Segával az elsőségért, amit végül 50 millió eladott példánnyal megszereztek. Népszerűségét az audiovizuális képességei mellett olyan, Nintendo-exkluzív franchise-ok játékaival szerezték meg, mint az F-Zero, a Super Mario World, a Star Fox, a Super Mario Kart, a Donkey Kong Country, a The Legend of Zelda: A Link to the Past, és a Super Metroid. A SNES még az újgenerációs konzolok megjelenését követően is elég népszerű maradt, és egészen a kilencvenes évek végéig forgalmazták. Csak Japánban volt elérhető hozzá a Satellaview kiegészítő, amely egy kezdetleges online szolgáltatás volt, valamint az úgynevezett Super Game Boy, amellyel a televíziókészüléken lehetett Game Boy játékokat játszani, színesben. A Sony segítségével elkezdtek tervezni egy CD-ROM meghajtó kiegészítőt is, amiből nem lett semmi (viszont közvetetten a Sony PlayStation kifejlesztéséhez vezetett), ezért inkább a Philipsszel közösen kezdtek el dolgozni ezen, amely szintén félbemaradt.

Philips CD-i 220

Egy különleges konzol volt a Philips CD-i. A formátumot, amely az interaktív optikai lemezt takarta, az 1980-as évek végén fejlesztették ki, az első konzolok pedig 1991-ben jelentek meg. Az igazi erősségét az adta, amit a reklámkampányban is hangsúlyoztak, hogy ez nemcsak egy játékkonzol, hanem egy multimédia képességekkel ellátott berendezés. Előzménye a Super NES CD-ROM nevű projekt volt, amely egy, a SNES-hez kapcsolható CD-ROM meghajtó lett volna. Miután abból nem lett semmi, de a megállapodás még élt köztük, a Philips megkapta a jogokat arra, hogy saját maga által gyártott CD-alapú konzolokon egyes Nintendo franchise-ok játékait megjelentessék. Ezek nem sikerültek a legjobban, és maga a konzol sem fogyott túl jól, ami miatt bukásként könyvelték el. 1998-ig volt gyártásban, és összesen egymilliót adtak el belőle, úgy, hogy nemcsak a Philips, hanem szerződött partnerei is gyártották azt.

1990-ben dobta piacra a japán SNK a Neo Geo névre hallgató konzolt. Kétségtelen volt, hogy audiovizuális képességeit illetően magasan a vetélytársak fölött teljesített, azonban az eleve rendkívül magas árú konzolhoz nagyon drágán lehetett csak játékokhoz jutni, így aztán csak egy bizonyos rétegben lett igazán elterjedt – még úgy is, hogy később megjelent egy olcsóbb változata.

Commodore CDTV

1991-ben jelent meg a Commodore CDTV (amelynek a rövidítése a Commodore Dynamic Total Vision kifejezést takarja), amely egy rendkívül érdekes konzol volt. Belülről megegyezett egy Amiga 500 számítógéppel, melyet egy tömzsi, téglatest alakű házba építettek, elláttak egy egyszeres sebességű CD-ROM meghajtóval és egy távirányítóval. A koncepció nagyon hasonló volt a Philips CD-i-hez, ráadásul billentyűzet, egér és floppymeghajtó csatlakoztatásával egy teljes értékű Amiga 500-ashoz jutott a felhasználó. Habár sok játék jelent meg hozzá és különféle kiegészítőket is megjelentettek, a CDTV hatalmas bukás lett. Mindössze ötvenezer darabot adtak el belőle világszerte. A kudarc oka az volt, hogy a felhasználók olcsóbban vehettek egy Amiga 500-ast és a hozzá tartozó CD-ROM olvasót, amely ugyanazt tudta, mint a CDTV, sőt valamivel többet is.

Ebben a generációban jelentetett meg a Sega egy másik gépet is, ez volt az 1993-as Sega Pico. A kifejezetten 3 és 7 év közötti gyermekek számára készített, harsány színű konzolok oktatási segédeszközként funkcionáltak. Körülbelül hárommillió fogyott belőle – belülről a hardver megegyezett a Sega Mega Drive-val, a gépház pedig egy laptop formáját vette fel, amelyen egy érintőceruza segítségével rajzolni is lehetett.

A Pioneer 1993-ban jelentette meg a LaserActive nevű konzolját, amely egy Laserdisc-olvasó és egy játékkonzol párosítása volt, ugyancsak a multimédiás funkciók erősítése jegyében. Bonyolultsága, magas ára, és a gyenge szoftverellátottság miatt mindösszesen alig tízezer példány készült. Hasonló bukás volt az 1995-ben, tehát már elkésetten érkező Super A'Can, a Funtech gyártásában, mely a Sega Mega Drive alapjaira épült. A már bemutatásakor is elavult, ráadásul drága, és mindössze tizenkét hozzá készült szoftverrel ellátott konzol magával rántotta a gyártó céget is, amelynek megmaradt példányait hulladékként értékesítette az Egyesült Államokban.

Európai elterjedésük

Ez volt az első konzolgenerációs, amely esetében az ehhez írt játékok szélesebb körben el tudtak terjedni Európában is, már nemcsak import útján, hanem kifejezetten az itteni piacra szánva. Európában, Ausztráliában, és Dél-Amerika egyes részein a PAL televíziós szabványt használták, amelynek 50 Hz a képfrissítése, és 576 sor megjelenítésére képes, szemben az Észak-Amerikában elterjedt NTSC-vel, amelynek 60 Hz, és 480 soros. Az akkori játékok sebességét a képfrissítéshez kötötték, ami azt jelentette, hohgy egy PAL televízión ugyanaz a játék lassabb volt, ráadásul az NTSC-re optimalizált játékok kevesebb sora miatta képernyő alján és tetején fekete csíkok voltak láthatóak. A fejlesztőknek nagy munkát jelentett a PAL szabványnak megfelelően átalakítani a játékokat, ezért sokszor ez elmaradt, és csak a nagyobb költségvetéssel rendelkező fejlesztőcégek írtak kifejezetten PAL-változatokat saját játékaikból. Ugyanezért nem terjedtek el Európában a konzolos szerepjátékok sem – a vizuális átalakítások mellett ezekben a játékokban rengeteg szöveg is volt, amit még le is kellett volna fordítani, és a fejlesztőknek nem érte volna meg.

Kézikonzolok

Game Boy

1989 áprilisában adta ki a Nintendo a generáció első gépét, a Game Boyt. Annak ellenére, hogy a készülék lelke egy 8 bites mikroprocesszor volt, kijelzője pedig alacsony kontrasztú, háttérvilágítás nélküli, monokróm egység volt, elképesztő sikerre tett szert. Három játéksorozat volt, amely megalapozta a sikert: a Tetris, a Pokémon, és a Kirby. Különféle változtatásokkal egészen 2008-ig gyártásban volt.

Atari Lynx

Hozzá hasonlóan sikeres volt az ugyancsak 1989-ben érkező Atari Lynx. Ez már képes volt hardveres gyorsítással megvalósított színes grafikára, volt benne háttérvilágítás, sőt akár tizenhat egységet is össze lehetett kapcsolni, amellyel a szó szoros értelmében vett hálózati játékra volt képes akkoriban, amikor a vetélytársak is legfeljebb 2-4 gép összekötését tették lehetővé. Felhasználóbarát volt az is, hogy be lehetett programozni balkezesek számára is, ebben az esetben a készüléket az eredeti pozíciójához képest fejjel lefelé lehetett irányítani. Ami a nagy hátránya volt, az az elemek rövid élettartama: a Lynx akár négy és fél óra alatt teljesen le tudta meríteni a behelyezett alkálielemeket, ezzel szemben a Game Boy akár 36 órát is bírt velük, amelynél drágább is volt.

Sega Game Gear

A Sega saját gépe volt a Game Gear, amely nagyjából a Sega Master System képességeivel bírt – csak jobb színekkel és alacsonyabb felbontással. Ennélfogva képes volt az arra a konzolra írt játékok futtatására is, sőt egy adapter segítségével hordozható televíziókészülékként is funkcionált. A hátránya ugyanaz volt, mint a Lynx esetében is: a megvilágított színes kijelző és az extra funkciók alaposan merítették az elemeket, amellett meglehetősen vaskos volt a készülékház. Mivel 1991-ben került piacra, ezért el is késett, és aki ilyen gépet akart, az addigra már vehetett egyet a riválisoktól. A gyártást 1997-ben fejezték be, amikor a Sega inkább a Sega Nomad típusra helyezte a hangsúlyt.

További konzolok voltak még ebben az érában a TurboExpress (a TurboGrafx-16 kézi változata), és a Game Boy Pocket, amit 1996-ban adtak ki. Míg utóbbi a Game Boy egy ráncfelvarrott változata volt két évvel a Game Boy Color bemutatkozása előtt, addig a TurboExpress a színes hordozható játékgépek palettáját bővítette. Hiába volt kompatibilis a TurboGrafx-16-hoz készített játékkazettákkal, a gyenge elemes üzemidő miatt nem fogyott jól.

Kevésbé volt elterjedt a tajvani gyártású Gamate, amely 1991-ben jelent meg, és tervezési filozófiájában inkább a Game Boyra emlékeztetett a monokróm kijelzőjével és a háttérvilágítás hiányával. Hasonló volt a Mega Duck (más néven Cougar Boy), olyannyira, hogy egyszerűen lehetett rá Game Boy játékokat portolni; továbbá a Watara Supervision, amelyet televízióra lehetett kötni, de a rossz minőségű képernyő és a kevés elérhető játék miatt végül bukás lett. Egy érdekes öszvér volt a Sony CD-i Intelligent Discman, amely a Philips CD-i alapján készült, és egy hordozható lejátszó volt.