Grace Jones
| Grace Jones | |
 | |
| Életrajzi adatok | |
| Álnév | Grace Mendoza |
| Született | 1948. május 19. (78 éves)[1][2] Spanish Town[3][4] |
| Származás | jamaikai |
| Élettárs | Dolph Lundgren (1983–1987)[5] |
| Gyermekei | Paulo Goude |
| Iskolái |
|
| Pályafutás | |
| Műfajok |
|
| Híres dal | I've Seen That Face Before (Libertango) |
| Hangszer | |
| Hang | alt |
| Díjak | Order of Jamaica |
| Tevékenység |
|
| Kiadók | |
| Hangminta | |
| Libertango | |
| Grace Jones weboldala | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Grace Jones témájú médiaállományokat. | |
Grace Jones (Jamaica, Spanish Town, 1948. május 19. –) jamaicai származású amerikai modell, énekesnő és színésznő. Eredeti neve: Grace Mendoza.
A modellvilágban szerzett hírnevét az 1970-es évek közepétől kezdte kamatoztatni a popszakmában is. Mint „diszkókirálynő”, Donna Summer és Amanda Lear legnagyobb riválisaként emlegették, noha énekhangjának fogyatékosságait számos kritika érte a popsajtóban. Még időben műfajt váltott, s mire a diszkónak leáldozott, már új imázsa volt, és új zenei világot képviselt. Az 1980-as évek első felében megjelent albumait az addig vele igen szigorú kritikusok is többnyire elismerően méltatták. Filmszínésznői karrierjének két legjelentősebb darabja, a Conan, a pusztító és a James Bond-sorozat részeként készült Halálvágta ugyancsak a ’80-as évekből származik. Az 1990-es évektől kezdve mind a pop-, mind pedig a filmvilágban kiszorult az élvonalból, azonban 2008-ban a „Hurricane” című lemezével ismét hatalmas kritikai és közönségsikert ért el. 2012-ben fellépett II. Erzsébet brit királynő gyémántjubileuma[mj 1] alkalmából megrendezett ünnepségsorozaton.[6][7] 2018-ban megkapta a Jamaica érdemrendjének keresztjét.[8]
Pályafutása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A kezdetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Grace Jones pontos születési időpontja vita tárgyát képezi: egyes források szerint 1948-ban született, más források 1952-es dátumról tudnak. Az Ebony magazin egyik 1979-es számának borítóján Grace látható, a lapban olvasható interjú szerint pedig akkor 27 éves volt, ami 1952-es születési dátumnak felel meg.[9] Grace édesapja, Robert Jones politikus és lelkész. Édesanyja keresztneve: Marjorie. A szülők 1965-ben New York állam Syracuse városába küldték Grace-t és egyik testvérét, Randyt. A helyi egyetemen Grace színművészeti tanulmányokat folytatott. Syracuse után New York volt a következő jelentős állomás, ahol a fiatal lány egzotikus megjelenése hamar felkeltette a fotósok és a divatdiktátorok figyelmét. A leghíresebb magazinok számára fotózták, keresett modell lett, ám Amerika számára ő mégis túl modern és merész volt. Ezért a divatvilág fellegvárába, Párizsba utazott, és ott lett igazán világhírű mint modell. Énekesnői és filmszínésznői karrierje idején ugyan ritkábban lépett a kifutókra, de az azokban az években róla készült számtalan reklámfotót és -filmet bátran tekinthetjük modell pályafutása részének.
Az énekesnő
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A diszkókirálynő
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Grace első kislemeze 1975-ben jelent meg. Az I Need A Man sikeresnek bizonyult, hiszen akkortájt kezdett kibontakozni a diszkózene divatja, és a közönség lelkesen fogadta az új stílus új sztárjait. Grace erotikával párosuló egzotikus külseje, jellegzetes, bár szűk terjedelmű énekhangja[10] révén alkalmas volt arra, hogy „diszkókirálynő” legyen. (A homoszexuálisok körében különösen sok rajongója lett, sőt mindmáig „A melegdiszkók királynője”-ként is szokták emlegetni.) Ezt az imázsát erősítették az újabb dalok, illetve első három nagylemeze is, melyeket az Island Records lemeztársasággal szerződve készített. Az 1977-ben megjelent Portfolio című nagylemezén diszkóverzióban dolgozta fel Édith Piaf La vie en rose című klasszikus sanzonját, valamint a Send in the Clowns és a Tomorrow című Broadway-slágereket. Az LP kelendőnek bizonyult, a kritikusok viszont epébe mártott tollal cikkeztek róla. A tekintélyes brit szaklap, a New Musical Express egyenesen azt írta az albumról, hogy „dalok szvingelő eunuchok számára”. A negatív kritikák ellenére Grace felkapott híresség lett, Andy Warhollal barátkozott, aki szívesen fotózta őt, és vele együtt bejáratos lett a legendás Studio ’54 diszkóba, amelynek tulajdonosa még az „elit” vendégeket is megrostálta a bejáratnál.
1978-ban került a boltokba Grace második nagylemeze, a Fame, melyen egy másik francia sanzon, Kozma József örökzöldje, az Yves Montand előadásában ismert Autumn Leaves (Les Feuilles Mortes: Őszi falevelek) diszkóverziója is hallható. Az LP nagy slágere a Do or Die című szerzemény lett. A díva harmadik albuma, az 1979-es Muse azonban már nem volt akkora siker, mint az előző kettő. (2007 végéig bezárólag ez az énekesnő egyetlen stúdióalbuma, melyet nem adtak ki CD-n.) Szerepel rajta az I'll Find My Way to You című dal, melynek eredetijét (I Still Get the Blues) Grace három évvel korábban énekelte a Colt 38 Special Squad című filmben. A Muse sikertelensége arra utalt, hogy az énekesnő csillaga leáldozott, és Grace eltűnik a süllyesztőben a többi „egynyári” diszkósztárral együtt. Az Island Records azonban nem írta le a sztárját. A cég illetékesei új zenészekkel ismertették meg Grace-t, hogy teljesen új zenei világot alakítsanak ki számára.
A popzene ikonja
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Alex Sadkin és Chris Blackwell producerek, valamint Jean-Paul Goude fotós-rendező játszottak kulcsszerepet az új Grace Jones-stílus megteremtésében. Ez természetesen együtt járt külsejének megváltoztatásával is: mivel Grace a melegek körében különösen népszerű volt, ezért imázsának maszkulin vonásait erősítették, melynek egyik eszköze volt meghökkentő „brikettfrizurája” és szögletes, kipárnázott zakói. Zenéje is „férfiasabb” lett: producerei az aktuális trend, a new wave zenei eszköztárából merítettek, de hatott rájuk a reggae, a funky és a rap is. A többféle stílusból kialakított zenei világba tökéletesen beleillett Grace sajátos orgánumú hangja, különleges, félig beszélő, félig éneklő előadói stílusa. A műfajváltás első darabja a Warm Leatherette című LP volt 1980-ban. A 8 felvételt tartalmazó albumon több feldolgozás is szerepel. A nagy sláger, a Private Life például a The Pretenders egyik dalának feldolgozása, a Love is the Drug eredetijét a